Több mint 250 festmény és rajz Csuta Györgytől

A békési festőművésszel a Nagykanizsa melletti Kendlimajorban (Kisrécsén, a Ludvig-művésztelepen találkoztam először – több mint egy évtizeddel ezelőtt. Akkor már megkezdte második tízéves ciklusát az általa 1993-ban, Békésben alapított Csuta Nemzetközi Művésztelep (2008-ig mintegy másfélszáz festő, grafikus, szobrász szerepelt a résztvevők

között, időközben megduplázódott ez a szám). Kaptam tőle egy szép albumot is a művésztelep pillanataiból és az alkotók egy-egy művének színes reprodukciójával. Nemcsak dokumentum volt a könyv, hanem élmény is. (24 év alatt 26 alkalommal – a 2000-es évek

elején Ausztriában is – rendeztek szimpóziumot, Csuta azonban úgy döntött

2017-ben, amikor 65 éves lett, hogy már nem fog bele ekkora munkába. Úgy

érzi, a telep a „csúcsra” érkezett; ő ugyan dolgozik tovább, de valamilyen más

formát kell keresni a további működéshez; mindazonáltal reménykedik a

polgármesteri ígéret megvalósulásában, hogy saját helyet kap a telep állandó

kiállítása, és az ő legjobb művei is láthatók lesznek egy állandó kollekcióban.)

Egy másik művésztelepen Rajzok című kiadványával lepett meg, amelyben

több mint húsz grafika szerepelt (jellemzően tusrajzok, néhány vegyes technikájú

lappal) – még Cs. Tóth János róla írt kisportréját is átrajzolta groteszk

figurákkal, mintha íróbarátja szavait igazolná, miszerint nála az alkotás „nemcsak

készenléti állapot, hanem a világot újraértelmező és alakító program”; s

akár egy hétköznapi látvány is „a befejezhetetlen és behatárolhatatlan asszociációk”

végtelen sorát rejti magában. Ahogy a füzetet lapozgatom, hozzáteszem:

nemcsak groteszk és asszociatív a kompozíció, hanem líraian érzékeny,

máskor töredékes és drámai. Van benne valami egyszerre hűvös és vonzó,

merengő és gyötrődő, komikus és katartikus zoomorf sajátosság, ami nemcsak

a bestiális jelenlétre, hanem a különböző emberi alaphelyzetek állati metamorfózisaira utal. Legyen szó klasszikusan archetipikus szituációkról, a prófétaszerepek fricskáiról, a félelemről és vágyakozásról, a hiábavalóságról, magányról vagy éppen – illetve nem „éppen”, hanem visszatérő szimbolikus, szituatív és motivációs elemként – az erotikumról. Supka Magdolna mondta egy 1986-os kiállításán az akvarellekről, hogy a vízió „gomolygásából” most az

egzisztenciát jelölő motívum tűnik elő – kevés jel, ám sok érzelem, direkt élményrögzítés

helyett az átszellemültség (akár Tóth Menyhért képein, aki előtt egyik művével Csuta

is tisztelgett). Cs. Tóth ehhez hozzáteszi, hogy dinamikus és karakteres formakincse a

Csohány Kálmánra és Kohán Györgyre egyaránt jellemző képpé formálódás érzékeny,

és reaktív szellemi izgalmait juttathatja eszünkbe. Csuta legtöbb képének létrejötte „a

teremtés és pusztítás dialektikáján alapul”; s asszociatív és intelligens „lírai szomorúsága”

a világba-vetettségünk stádiumait fogalmazza meg.

Alakot helyez a szürreálisnak tűnő térbe, elindítja a néző érzelmi csatornáit:

a fájdalomtól az életörömig járva be a belső élmény-utakat. Folyton újraértelmezi a természet

és ember, az ember és ember viszonyát – mert tévelygők vagyunk, keressük az irányt, de

nem találjuk. Eme bizonytalanság felismerése vezette Csuta ecsetjét a figurától a non-figuratív kifejezés irányába, s újabb képein pedig az idő kérdésével is foglalkozik.

„Az idő különös dimenzió: nem lehet megvenni, kibérelni, eladni, nem lehet tárolni, és

legfőképp nem lehet helyettesíteni. Az idővel foglalkozó képein […] meg akarja örökíteni a

pillanatot, mely szemlátomást tünékeny. A világ ebben az értelemben ábrázolhatatlan:

konstrukció és dekonstrukció. A képek körülhatárolható felületek, melyeken szemlélni tudjuk

az időbeli meghatározottságból való kiemelődést vagy kiemelést. A festői gesztusok összecsúsznak, de más nézőpontból azt mondhatjuk, szétesnek. A mindennapi nyelven szólva minden rendben van, de semmi sincs a helyén. Csuta művészetében ritkán látni ilyen erős,

lendületes mozgást […] Küzdelmek és vívódások korszaka ez, a variációkban való örömteli tobzódás helyett az identitáskeresés a feladata” ezeknek a műveknek – Ezt már Cs. Tóth János írta a Csutaságok című, fél évszázad alkotói pályáját áttekintő, úgy ezer maradandó munkából válogató, több mint 250 színes műreprodukciót közreadó, jó 200 oldalas album evezetőjében. Karácsonyra kaptam – s azonnal rögzítettem magamban, hogy a legszebb könyv, amit az utóbbi időben láttam. A gondos szerkesztői és a kiváló tervezői munka mind Csuta Györgyöt dicséri (a grafikai és tipográfiai előkészítésben Rigler Attila működött közre). S nem is véletlen e szépség, hiszen volt ő nyomdavezető is, grafikusként dolgozott a Kner Nyomdában; jól láthatóan az album munkálatai ugyanolyan képzőművészi feladatot jelentettek számára, mintha egy új, nagy ívű, szintetizáló kiállításra készült volna. (S olvasom a hírt – éppen lapzárta előtt –, hogy a Nyomda- és Papíripari Szövetség június 14-én a Best

Print Hungary 2018 verseny Nyomtatási Nagydíját Csuta György Csutaságok című, a Progresszív Nyomda Kft. által készített könyvének ítélte oda…!) Egyes képek mellett rövidebb kísérő szövegek is olvashatók, szemelgetések kommentárokból, katalógusokban, újságokban megjelent kritikákból, megnyitó szövegekből, s külön fejezet foglalkozik azzal, hogy kinek mit jelent a Csuta név. Bajnai Beke István mondta az 1999-es békéscsabai tárlat nyitóján, hogy elhozta ide a Körösök völgyének összes fű-, szár-, lomb-, harag-, béke- és

élet-zöldjét a biblikus tájba. „Elhozta a tengerfenék, a tavaszi égbolt, a nyári Adria, az ásott kútból merített vödör víz és a szikrázó szemek kékjét. Hogy a csodálót kioldja a feszültségből, feloldja bűnei súlyától és megtisztítsa a kék viharok erejével. Tuza Béla a remény és szorongásának kettősségéről; Pálmai Tamás a Kultúra Lovagjának „tündérkertjéről”; Kostyál László a lenyomatjellegről, a meditatív és jelképi együtthangzásokról; Ürmössy Miklós a „csutasárgákról” beszélt. Szepes Hédi a szabadság-manifesztációk és a kép transzcendens

hangulatát; Sass Ervin a biblikus-mitológiai világból átalakuló groteszk álomkaraktert; Pisnjak Attila a jellemek, érzések, gondolatok transzfigurációit hangsúlyozta; Pálfy Zsuzsa pedig Csutának ezt a mondatát emelte ki:

„Fontos, hogy valaki ne csak jó művész, hanem jó ember is legyen!”